Meghaladni Trianont

Meghaladni Trianont

Meghaladni Trianont 800 292 Axióma

Trianon az a fordulópont történelmünkben, amelyen a politikai pesszimizmus látszólag végső diadalt aratott a magyar elmék fölött. Nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy egyazon generáció élte át a világégést, a terrort és az ország felosztását. Ki lenne képes ezek után pozitívan gondolkodni, bizakodó terveket szőni a jövőről, magabiztosan a világ elé állni és megmutatni senki másra nem jellemző értékeit? A traumatizált egyén és a traumatizált nemzet erre nyilván hosszú ideig képtelen.

Megvan a helye és ideje a fájdalmas emlékek felidézésének, az elveszett múlt iránti nosztalgiának és a sebek nyalogatásának – ezek megfelelő mértékben hozzájárulnak az mentális egyensúlyunkhoz – de egy nemzet identitása sosem szűkülhet a veszteség élményére. A vesztes-tudatú nemzetet a bosszúszomjas neheztelés tömeges morajlása és a bizalmatlanság légköre alapján ismerjük föl már messziről, politikájában a bűnbakképzés, az áldozati póz és a csodavárás rituális gesztusait látjuk visszaköszönni. Fölösleges tagadni, hogy mindez jól jellemzi a Horthy-korszak politikai kultúráját, de rögtön azt is le kell szögeznünk, hogy Magyarország a korszakhoz köthető nemzeti sikerek mindegyikét ennek ellenére és legkevésbé sem ezért érte el.

Trianon politikai tézise, hogy a magyar nemzet a múlthoz tartozik, tagjainak pedig el kell felejtenie azokat a merész reményeket, amelyeket a dualizmus kora még engedett szárnyalni. A magyarok – így a trianoni narratíva – egy kis nemzet, amelynek puszta létéért is rendszeresen elnézést kell kérnie a nemzetek közösségétől. Folytathatnánk ennek a trianoni tézisnek a kifejtését és megírhatnánk vele a politikai kishitűség, a lemondás és a negativitás kiskátéját. Talán nem is ártana végre papírra vetnünk, feltéve, ha vázlatunkat rögtön elkészülte után fekete díszkötésbe foglaljuk, ellátjuk kollektív gyötrelmeink aprólékos illusztrációival – technikaként a rézkarcot javaslom – és végül a múltfeldolgozás jegyében ünnepélyesen tűzre vetjük az egészet.

A magyar politikai pesszimizmusnak ez a rituális megsemmisítése persze nem szükséges ebben a látványos formában, de nem azért, mintha ne kellene kezdenünk valamit Trianon-szindrómáinkkal, hanem mert voltak, akik ezt már megtették helyettünk. Itt elsősorban Klebelsberg Kunóra gondolok, aki jó eséllyel pályázhatna a minden idők legpozitívabb magyar politikusa címre. Ő volt az, aki a katonai és politikai megaláztatások után kijelentette, hogy a kulturális fegyverletételbe nem fog beletörődni és eltökélte, hogy a maga eszközeivel kultuszminiszterként fogja meghaladni Trianont. Meggyőződése volt, hogy a nemzetnek „szellemi depressziójában nagy célokra és eszményekre van szüksége, hogy önbizalmát visszanyerje” és, hogy „erkölcsi és szellemi erőkkel kell meghatványozni a nemzeteknek a vesztett háborúk folyamán megcsökkent fizikai erejét”. Nem a bűnbakot, nem a sikertelenségre adódó kifogásokat kereste, hanem a siker jövőbe vezető útjait. Olyan politikus volt, aki nem a tömegek gyarlóságára alapozta a számításait, hanem bátor volt a nemzet erényeire támaszkodni. Trianon tanulsága számára az volt, hogy a történelmi sorscsapásokkal dacolva emelni kell a nemzet belső értékét, kulturális nívóját és helyre kell állítani azt a vonzerőt, amely valaha fenntartotta a történelmi Magyarország egységét.

Érdemes ezzel kapcsolatban hosszabban idézni egy rádióbeszédét, amelyet miniszterként a magyar ifjúsághoz intézett 1924-ben, politikai időszámítás szerint tehát a trianoni békerendszer negyedik évében: „fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is. Ez pedig attól függ, hogy több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember.  – Milyen a negatív ember? A negatív ember a felmerülő kérdésekkel szemben rendesen nemet mond. Ha valamelyik új eszme vagy terv merül föl, akkor nem azon töri a fejét, hogy meglehet-e azt valósítani, hanem csak a nehézségeket és az akadályokat nézi. És többnyire azt jósolgatja, hogy nem lesz az egészből semmi, amivel még azokat is elcsüggesztheti, akiknek az alkotó munkához hajlamunk és kedvük van. A negatív ember irigy. Mások hibáit nagyítja, kiszínezi. Az iparkodókat leszólja, a bizakodókat kigúnyolja. Rendesen sokat beszél, másokat fölényes hangon bírál, és eközben többnyire ki is adja az erejét, nem marad már benne energia a hasznos cselekvésekre. – Milyen ezzel szemben a pozitív ember? A pozitív ember bizakodó és jóakaratú. Magával szemben szigorú, mások hibáival szemben elnéző, mert az alkotó munkából jól tudja, hogy milyen nehéz valamit megcsinálni, és milyen könnyű tévedni. A pozitív ember szolgálatkész, és amennyire teheti, segít mindenkin, aki igazságos ügyben fárad, a szót nem igen fecsérli, inkább kevés beszédű, viszont a munkában öröme telik, életének fő célja az alkotás. Az olyan nemzet, amelyek sorában a negatív emberek többségre jutnak, veszve van. Magyar Fiúk! Magyar Lányok! Legyetek ennek a hazának dolgos, pozitív gyermekei!

Az olvasót ezek után nem kell tovább győzködnöm arról, hogy Klebelsberg nemzeti pesszimizmusunk és hibáink alól ünnepélyesen feloldozta magát és mindenki mást is, aki fogékony volt az üzenetére. Mit tett le a nemzet asztalára? Modernizálta az oktatást, ezerszám alapított iskolákat, felkarolta a tömegsportot, nemzetközi oktatási és kulturális intézményrendszert épített ki nyelvi elszigeteltségünk leküzdésére, a közélet elmélyítése érdekében a hírlapírók képzését sürgette, gondja volt a magyar tudósutánpótlás erősítésére – ő csábította haza például Szent-Györgyi Albertet is Cambridge-ből –, népkönvvtárakat létesített és minden túlzás nélkül megmentette a vidéki felsőoktatást attól, hogy egy az egyben felkerüljön a trianoni veszteséglistára. A kormányzaton belüli lobbierejét és kultúrpolitikusi hitvallását egyaránt jól tükrözi, hogy a revizionizmus puskaporos légkörében el tudta érni egy fővárosi laktanya kollégiummá alakítását.

Klebelsberg pozitív politikafelfogása nem az angolszász vállalkozó optimizmusából, nem a francia grandeurből, nem a latinos könnyedségből, hanem a kies-kietlen magyar valóságból táplálkozott. Annak egy nagyon is tudatos megközelítéséből (Klebelsberg ösztönös lelkialkatát tekintve inkább szomorúságra hajlamos típus volt, tehát nem lebegett a föld felett a boldogságtól és kicsattanó optimizmusától). Éppen ezért lehet példa abban, ahogy Trianon meghaladásán fáradozott és ezért kell száz évvel a békediktátum aláírása után is odafigyelnünk a szavaira:

 „Tartalmasabb közéletet! – adja ki a jelszót egy írásában – Ez is kulturális követelés, a magyar politikai kultúra követelése. A nemzet pozitívumokat, koncepciókat, tetteket, elhatározásokat, műveket akar és nem izgalmakat. Tápláló ételeket kíván és nem Cherry brandy-t vagy feketekávét, mely csak az idegeket korbácsolja fel.” Milyen korszerűnek hatnak ezek a sorok a kultúrharctól, emlékezetpolitikai vitáktól és nemzeti önértékelési problémáktól még mindig zaklatott nyilvánosságunkban! Amikor a magyar közéletben és művelődésben több lesz a pozitív, mint a negatív ember, akkor képesek leszünk törleszteni Klebelsberg felé a tartozásunkat és még Trianon tragédiájára is máshogy tudunk majd tekinteni.

A pozitív ember szeme előtt is végigperegnek majd június 4-én a huszadik század küzdelmei – sikerei és kudarcai, tekintete megállapodik a szétszabdalt Kárpát-medence képén, de nem sírva-vigadva, ostort pattogtatva, öklét az égre rázva ocsúdik fel történelmi látomásából, hanem miután a térképre nézett azt mondja magának, hogy „innen szép nyerni”, aztán meg is megpróbálja.

Meghaladni Trianont.

Kapcsolódó Cikkeink

A jog nem lehet erőszak

Mi történik akkor, ha a jogot elszakítjuk erkölcsi alapjaitól? Milyen következményekkel jár, ha az értelem helyett, az akaratban keressük a…

Szerző: Filemon Norbert | 2020.06.03.